Közeleg a tél, és egy madárbarát kertben édes kötelesség a madáretetés. Tegnap, szombaton meg is tettünk ezért mindent. Kipucoltam a madáritató tálcát, a nyáron felhalmozódott zöld algát eltűntetve, feltöltöttem az önetetőt, kiraktam a kaját, vizet raktam az itatóba, és kihelyeztünk az előkertbe is, egy kisebb etetőt. Persze dolgoztunk a kertben is, mert összeszedtük a fűgyilkos diófa leveleket, és a lehullott kb 40 kg diót is, ami csodás ajándék, de nem lehet tőle a kertben meztelen talppal mászkálni, és maga a dió sem tesz jót a fűnek. A lehullott diók, több centiméter mélyen fúródtak az esőáztatta földbe, azokat szépen kiszedegetük. Tettük ezt azért is, mert a diótól nem lehet füvet nyírni, és mert be kell takarítani a lehullott diót. Ismét sokat dolgoztunk. Nem értem én ezt az avar égetési tilalmat. Nem lehet égetni. Vajon az jobb, hogy kertenként 20-40 nejlonzsáknyi zöldhulladék keletkezik, és azok műanyagban kerülnek elszállításra ? Vajon mekkora terhet ró ez a környezetre ? Ha ideialista vagyok, és azt hiszem, hogy a zöldhulladékot kiszedik a zsákokból, és azokat szelektíven kezelik, akkor is, mi lesz a zsákokkal ? Nem gondolok inkább bele. Tekintsük át együtt, mit is tettünk itt, a madárbarát kertben a madarkért ?!
Kipucolva és feltötve az itató
Elvégezve a fenti munkákat, nekiálltunk a kertnek, a diószedésnek, a levelek összesöprésének. Munkánk közben körülnéztünk még az almafán, melynek nem minden gyümölcse érett meg a várható időre. Örömmel tapasztaltuk, hogy a nyár végén még golflabda méretű almák közül, nem egy, teniszlabda méretűre növekedett, és csodás piros színben pompázott. Jó volt látni, ahogy szépül a kert, telik a nagy vösör dióval, s azok tetején piroslik az alma. Persze volt már egy 40 kg-os szüret a nyár végén, de ez a pár szem meglepetés nem kis örömöt adott.
